- Aha biztos - reagáltam le a számomra teljesen érthetetlen mondatot.

- Úristen.. Hol élsz te?! Búcsúbuli - meg se várva beinvitálásomat, ziháló arccal rontott be egyenesen a nappaliba.

- Brooklynban? - néztem rá furán.

- Ja tényleg - kapott homlokához. - Akkor elmondom. Egy hét múlva suli, ugye? Nos Reycallban ez amolyan hagyomány. A három legnépszerűbb illető szervez, minden nyár elején szavazunk a kilétükről, egy hatalmas bulit a suli kezdete előtti este. Az idei szervezők pedig Dean, Jonathan és Adam lettek. 

- Mindjárt gondoltam - sziszegtem. A három legmenőbb? Ugyan már...  Mindig is utáltam ezt a klisészerű "menőségi mércét". Mire is jó az? - Na és téged ki hívott el? - tettem fel a bűvös kérdést, amire csekély gondolatmenetemből következtettem ki, hogy a kezdetek óra vár.

- Hát.. Adam - sütötte le szemeit zavartan.

- Cica? - nevettem fel. 

- Igen - pirult el teljesen.

- És mióta tetszik? 

- Nekem? - próbált döbbentet játszani. A Lucie ösztönt át nem vered, kisanyám! 

- Nem, a falnak. 

- Hát.. - húzta el mámorral teli az á betűt.

- Látod. - röhögtem fel - Na és hogy ünnepeljük meg?
- Hmm...  Van filmem, mitek van itthon?
- Van söröm.
- ÁÁ.. Nem iszunk! - próbált tiltakozni, de azt a "majd meglátjuk"-at muszáj volt magamban hozzátennem.

***

Másnap reggel a csengő hangjára ébredtem. Fájó fejjel, kómásan próbáltam feltápászkodni, sajgó háttal. Hunyorogva próbáltam megállni lábaimon, úgy szeretem ezt a hátfájást. Fogalmam sem volt, Vicky hogy tudott valami üveggyűjtésre lelépni hajnali 6kor totál másnaposan. Az egyre felerősödő csengő hangjára gyilkos pillantásokkal reagáltam és úgy próbáltam a földszintre jutni. Immáron az ajtóhoz jutván kócos hajjal és morogva nyitottam ki az utóbbit.
Legnagyobb meglepetésemre tőlem pár méterre Dean állt, és megtépett arckifejezésemre csak kajánul vigyorgott az ajtófélfának dőlve. Meg sem várva, hogy valami "tűnj már el, aludni akarok" féleséget ki tudjak nyögni és erősen kihasználva, hogy az álmosság sikeresen elhúzta egyik pislogásomat, pár másodperccel később már a nappaliban ácsorgott. Értetlen képpel figyeltem, majd én is megindultam felé.
- Beszéltem Robinsonnal - és ezt még én is képes voltam viszonylag gyorsan felfogni, hogy itt bizony Taylorra céloz.
- Majd visszajössz emberi időben, na tűnés, aludni szeretnék - közeledtem felé.
- Áá - csóválta meg a fejét - Engem le nem rázol egykönnyen.
- Ha úgy akarsz járni, mint Taylor és a kocsija - feleltem bosszúsan, vállat vonva.
- Ahol ha nem lettem volna ott felrobbantál volna? - Sajnos muszáj volt bevallanom, teljesen igaza volt. Új nekem ez az egész angyalosdi, hogy a fenébe lennék képes kontrollálni az erőmet vagy mi a fenét. Ezúttal sajnos nyert, így bágyadtan telepedtem le a kanapéra, ő pedig követte példámat.
- Eljöttél, kirángattál az ágyból, most már mondd el miért zargatsz hajnalok hajnalán - kezdtem sürgetni mondandóját.
- Voltam Brooklynban. Találkoztam a barátaiddal is, a kis dagadt törpe teljesen körberajongott abban az undorítóan csíkos pólójában és rólad kérdezősködött, a pálcika pedig valami Bring Me The Horizon koncertről hablatyolt..
- Tansy magasabb nálam - jegyeztem meg félbeszakítva őt, és igyekeztem nem kommentálni a sértő, de mégis teljesen igaz jellemzését legjobb barátaimról.
- Elnézést, hobbitokkal nem tárgyalok - felelte gúnyos vigyorral.
- Nem csak tökéletes kukkoló vagy, a humorod sem kifogásolható.
- Na de mégis milyen szép területeket kukkoltam én már - kacsintott rám, mire elfintorodtam - Viszont a témához visszatérve, Robinsont is volt szerencsém közelebbről megtekinteni. Egy élmény volt a bűvölő képét bámulni - sziszegte.
- Bűvölő? - tettem az értetlent.
- Jársz vele egy másfél évet, keféltek egy jó párszor és erre se jössz rá. Kezdem benned hitemet veszteni, Lucie - csóválja elhúzott szájjal a fejét.
- Oh, hogy ne forduljak be e kijelentésre.
- A bűvölő, ahogy a nevéből is, képes hipnotizálni minket, vagy a halandókat. Téged is akart, de túl kemény diónak bizonyultál.
- Figyelj, továbbléptem. Szerettem, megbántott, átgázolt rajtam. Muszáj feltúrni a múltat? - próbáltam észleltetni, hogy Taylorról lemondtam egy ideje, és nem kéne idejönnie még jobban az orrom alá dörgölni, hogy vert át az a köcsög.
- Megértem.. De szándékozod még ebben az évszázadban látni az apádat, nemde?
- És mi köze lenne annak a faszfejnek hozzá?
 - A bűvölők mutánsok, de tettek valamit amiért a Rend úgymond kitüntette őket. Taylor az elsők között cserkészte be Georgesot [Dzsordzs], az apádat.
- Ezt eddig mekkora luxus lett volna elárulni? - förmedtem rá.
- Úristenem, hihetetlen vagy, két napja tudom - közölte, velem ellentétben, tök nyugodtan.
- Hagyjuk.. Innom kell - majd egy határozottnak mondhatóan tápászkodtam fel és indultam el a konyha felé. Nekitámaszkodtam a konyhaasztalnak, és egy kis idő után azon kaptam magam, a csapot fürkészem. Felnyúltam, kinyitva a szekrény ajtót, előhalásztam egy poharat és megnyitottam a vizet. Borzasztóan irritált a tudat, hogy mennyi titok vesz körül. Egyszerűen megőrjített ez az egész. Már lassan azt kezdtem megbánni, hogy idejöttem. Jane nénivel, akár elküldött akár nem, akkor is jobb volt. Könnyebb életem volt, ott voltak Tansyék, a "lógós csütörtök" a harmadik a nap a héten ahol mi hárman úgy döntöttünk egyáltalán nem járunk be suliba, minden gondot elfelejtve csak lazultunk. Nem üldöztek mutánsok, nem vacilláltam a Jones és Aylworth név között, sőt fel sem merült bennem egyáltalán a vágy, hogy tudjam kik az igazi szüleim. Őszintén szólva néha csak elfutnék, mindent elfelejtve, vissza se fordulva, haza, Brooklynba és folytatnám azt az életet amit ott éltem. De ezt sajnos én is, más is tudja, most már erősen túl késő.
Arcomon talán akaratlanul egy könnycsepp gördült végig. Azonnal érte nyúltam, lerakva poharamat és utána kaptam. Meg se tudom számolni hány éve nem sírtam. Igyekeztem visszatartani, sőt a szipogást is mellőzni, idegen ez az egész könnyezés nekem. Hirtelen mozgást hallottam magam mögül, azonnal megfordultam. Döbbentem vettem észre Deant az ajtófélfának dőlve, lazán, zsebre tett kezekkel. Barna szemeit szigorúan az enyéimbe mélyesztette és szépen lassan hagyta, hogy centiméter pontossággal vegyem szemügyre. Erősen sötét barna, már-már feketés fürtjei lazán feldobva, fésülködés nélkül terjeszkedtek el fején, gatyáján lévő lánc néha meg-megcsörrent, de szemem mégis a hasára feszülő fekete pólón ragadt meg. A következő kérdése villámszerűen ért, úgy gondoltam minden nyomát letöröltem az apró megingásomnak.
- Te sírtál? - kérdezte halál őszintén és valami olyasmit véltem felfedezni mélybarna szemeiben amit eddig nem, nem gúnyolódott, egy parányi szarkazmust se mutatott.
- Nem, - tagadtam le azonnal - valami belement a szemembe.
- És ezt higyjem is el? - mosolyodott el.
- Az igazságot szokás, bár te nem tudom hogy vagy vele.
- Egyszerűen.. Amit állítasz az hazugság - vonta meg a vállát.
- Évezredek óta nem volt ilyen, nézd el. Tényleg nem ilyen vagyok - kezdtem kínosan a saját szerencsétlenségemet röhögve kimagyarázni.
- Nem is néztem volna ki belőled - vigyorodott el kajánul, majd lassan közeledni kezdett.
Hajába, a nyitott ablakon keresztül belecsapott a kellemes nyári szellő, ezáltal a rakoncátlanul ott hagyott fürtök szemtelenül mozdultak el igen jól megtervezett helyükről. Lassan, de biztos léptekkel jött felém, mikor pedig elérte a konyhaasztalt aminek neki voltam támaszkodva, óvatosan megsimította csupasz vállamat. Nem is tudtam mire vélni, csak értetlenül bámultam rá, pláne mikor egy árva arcomon megmaradt könnycseppet tüntetett el. Felhúztam szemöldökeimet, és rájöve, hogy mivel két oldalról szorosan derekam mellé támasztotta kezeit, nem tudok szabadulni csak folytattam a ledöbbent értetlen bambulást miközben ő hihetetlennél hihetetlenebb csöpögős romantikus filmekbe illőn gesztusokat intézett  szerény személyem felé. Csupasz ajkaimra bámult, mire diszkréten megráztam fejemet jelezve, hogy esze ágába se jusson. Nem törődve figyelmeztetésemmel, kihasználva, hogy perpillanat ő az erősebb és tehetetlen vagyok, tovább közeledett felém és már csak pár centiméter választotta el ajkainkat. Zavartan vártam mi lesz a következő, bár volt egy halvány sejtésem.. Apró levegőcsávát éreztem arcomon, mentol illattal fűszerezve lehelt rám, és felemelte szemeit a szekrényre szegezve őket, előző tempóit megtartva, lassan felemelte jobb karját, seperc alatt kinyitva azt és kivéve belőle egy poharat. Vállamon áthajolva, közben mélyen szemeimbe nézve, félmosollyal elindította a csapot. Megvárta míg az üveg megtelik, lassúságát hamar elfelejtve ellökte magát tőlem és a vízzel kezében meg se fordulva kisétált a konyhából.
A következő dolog amit hallottam az üveg halk letevése a nappaliban lévő dohányzóasztalra majd spontán odabiggyesztett mondat.
- Amúgy Tansyék holnapra érnek ide - és egy ajtócsapódás jelezte, hogy elhagyta a ház területét.