Vajon mennyire éri meg változni? Kihatnak e környezetünk apró rebbenései, vagyis olykor hatalmasak, személyiségünkre? Megéri-e a kétségbeesetten a múlt emlékeibe kapaszkodni mikor tudjuk van előttünk valami új? Ér olyat érezni, hogy semmi se köt már a régi énünkhöz? Hiába kapaszkodunk, a változás ára mégis magával rángat, a végén pedig feladjuk a harcot és hagyjuk cipeljen magával, még ha az új világ kietlen és titkokkal teli is..

3 napja tudom a titkot. 3 napja jelenik meg Leila az álmaimban. 3 napja nyomja szívemet igazi apám valódi kiléte. 3 napja próbálok dühlőre jutni az idegeimmel. 3 napja lett törzshelyem a temető. 3 napja vergődöm kétségbeesetten Tansy és Tom videóhívásai és az itteni életem között. 3 napja éjszakázom mindig Jonathannel, nem tudom a lénye miatt-e, de benne bízom meg a legjobban. 3 napja készít ki az angyalosdi, és még csak most jön java...

Reggel komótosan fejemet fogva keltem. Hunyorogva, fájó háttal, összeborzolt hajjal előkelő látványt nyújthattam. Miközben feltápászkodtam Jonathan még mindig mellettem szuszogott a földön. Körülötte egy halom könyvtárból (életemben először betettem oda a lábam, haladás!) kikölcsönözött könyv a természetfelettiekről. Igen, mivel sötét angyalok ritkán járnak a sajgó háttal és orgazmus rózsákkal (haha, milyen kis kreatív név) az utcán, és eddig Deanen kívül, aki egy ideje szépen eltűnt Reycallból, senki nem találkozott vagy tudna egyáltalán valamit rólunk, bújhatjuk a könyveket egy csöppnyi felvilágosításért. De fura rólunkot mondani.. A hátam szüntelenül sajgott, elbicegtem a tükörhöz, majd megfordultam és fintorogva húztam fel a pólómat, hogy közelebbről megvizsgáljam a két fekete foltot. Nem lett sok változás, a lapockámat elfedő "jövőbeli szárnyaim" nem múltak el, sőt egyre gyarapodottak. Fekete monokliszerűsége miatt önkéntelenül is elmosolyodtam és szépen visszahúztam pizsipólómat. A tükörben véletlen is, de azonnal megakadt szemem ajkaimon. A vágás a bal oldalon helyezkedett, már-már heggé változott. Kicsit kitérve szám alá, a bőrrészre, elég érdekes látvány nyújtott. Szuper! Alig vagyok itt másfél hete, de két maradandó sebbel gazdagodtam. Valaki nagyon úgy döntött, az ideköltözésem a "szívassuk meg Luciet" témára fog hajazni.

- Szerintem kifejezetten szexi - szólalt meg mögülem Jonathan. Hátrafordultam, gúnyos vigyorral jegyeztem meg.

- Lehet, hogy az, de a közeljövőben nem ártana majd szólni, hogy készüljek fel hány seb fog még kísérteni elkövetkezendő halhatatlan életemben.

- Jó, Deannek vagy egy jövőbelátó ismerőse - röhögött fel. Szőke göndör fürtjeibe túrt, vállat vonva kijelentette, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. - Hacsak a Rend nem hurcolta még el. Benne volt pár szerintük rossznak számító dologban.

- Mint például?

- Hát ööö... - vakargatta tarkóját. - Segítettet pár dologban az apádnak - nyögte ki.

- Bökd ki - vetettem rá egy eféle "most azonnal mondd el" tekintetet.

- Oké, ehhez kérlek ülj le - összehúzott szemöldökökkel teljesítettem óhaját. Legutóbb amikor ezt mondták kiderült, hogy angyal vagyok, vér szerinti anyám meghalt, van egy "halandó kihordó" anyám, pár pszichopata összegyűlt és a Rend név alatt futnak, hogy más ártatlanok, csupán származás alapján (rasszizmus a tetőfokon) életére törjenek, és a legjobban a vér szerinti apámat keresik. Jó esélyekkel indulok bele egy újabb beszélgetésbe.

- Figyelj.. Az a mutáns akkor nem téged jött megkeresni, hanem apádat. - oké.. he?! - Igen, itt volt. A Rend nem öli meg a sötét erővel rendelkező egyedeket, eldugja őket. Van egy izé... na szóval egy kastélyszerűség. Ördög Kapujának is szokás emlegetni. Körbe van véve egy mágikus erőddel, meg egy tonna mutánssal. A bentlakókat pedig éheztetik, kínozzák. Na, 4 napja pont oda hurcolták apádat. Ezért nem akartuk, hogy keresd, mert ha megtalálod, te is mehetsz velük.

- Most kérlek szépen menj el - álltam fel, halál nyugodt tekintettel, de belül égtem, szikrázott bennem az ideg. Ez nem igaz. Megtudom ki vagyok, kétségbeesetten próbálom saját magam puzzle-jét összerakni, és ilyeneket rejtenek el!

- Lucie... -  kezdett volna bele mondandójába, de szikrázó szemeimet az övéibe mélyesztettem és szárazon közöltem.

- Nem érdekel. Megbíztam benned, teljes mértékben, de nemhogy segítenétek őt onnan kiszabadítani, eltitkoljátok előlem.

- Nincs többes szám, csak én tudom-.. meg Dean - sütötte le szemét pár másodpercre, majd felkapta a fejét és ingerülten hozzátette. - Amúgy meg szerinted hova a büdös fenébe ment a drágalátos démon barátunk?! Igenis Mr. Aylworthot próbálja napok óta kiszabadítani. Arról meg ne is beszéljünk, hogy kiket nyal célja érdekében. Meg mit is vártál attól, hogy elmondjuk? Utánamész,"puszi, puszi, jaj de nagyot nőttél drágám, most viszont meg fognak kínozni, majd hívlak", te sötét angyal módjára kifordulsz magadból, kihasználva ezt a mutánsok elvisznek és bumm... ennyit az egészről.

- Nem mentem volna utána, maximum megvédtem volna. Hogy voltatok képesek eltitkolni előlem? Deant megértem, ő egy köcsög. De te?! Itt aludtál, állandóan együtt lógtunk... A fél város azt hitte rég összejöttünk, magasról szartam rá, erre te elárulsz és ilyeneket eltitkolsz. - Megbántott, ez tény, de legbelül mégis tudtam azért így leordítani nem kéne.

- Oh, mert te aztán annyira tudhatnád mennyire szar érzés ha az ember szüleit előtte viszik el oda, úgy, hogy nem is tud segíteni. Fogalmad sincs mennyire tud marcangolni a bűntudat, hogy megmenthetted volna esetleg őket, de mégsem tehetted. Neked sokkal egyszerűbb a másikat lealázni, leordítani, a szemére hányni mit csinált rosszul. Segíteni akartam, nem tudtam volna elmondani. Kiszabadítottad volna, de aztán te is mehettél volna vele szépen oda vissza. Nem engedhetem magamnak, hogy még egy ártatlan lény kerüljön oda, túl sok lenne. De tanuljak ebből. Neked őszintén nem éri meg jót okozni - szárazan hangzottak el szájából, minden mondatnál megállt gondolkozni, gyorsan hadarta el. Fáj-e? Fáj. Tudtam-e? Nem. Mégis rajtam csattantak előzőleg kimondott szavaim súlyossága. Jonathan biccentett egyet, majd megindult az ajtó felé. Pár másodperc hezitálás után, utánakiáltottam.

- Jonathan-.. - próbáltam karját megfogva marasztalni, de elrántotta azt. - Én tényleg nem tudtam - mentegetőztem, de meg se fordulva lassan és szépen kisétált előlem. Hagynom kellett, előbb-utóbb úgyis meg kell bocsájtania, nem lehet mérges az idők végezetéig... Vagyis... ugye? Dühösen a neki kikészített szivacsba rúgtam, majd akaratlanul is az éjjeli asztalomon pihenő mobilomra került tekintetem. Vicky még nem is olyan rég beletelepítette a Reycalli társaságban legalább egy picit is számító embertömeg számait, így kerestem ki a névjegyzékből Dean nevét. Idegesen toporogva hallgattam végig a számtalan kicsöngést, majd végül valahogy a 10.nél járva végre valahára felvette.

- Ki vagy? - szólt bele flegmán. A háttérzajból ítélve egyáltalán nincs egyedül, na mindegy, mégis belekezdek mondandómba.

- Hol vagy? - kérdeztem idegesen.

- Lucie?

- Nem, a rég elveszett klónja... Na de tényleg... Hol vagy?

- Ott ahol te nem. - válaszolta pár másodperc kihagyásával, bár hangjából ítélve nem nagyon kötötte le kérdésem fontossága.

- Figyelnél egy kicsit rám is?

- Teljes mértékben a tiéd vagyok - mire ismeretlen okoknál fogva halványan elmosolyodtam, de örömöm sem tartott sokáig, hamar változtam vissza komor hangulatba.

- Ilyenkor le kéne ütni - hatásszünet... Majd gyorsan rá is tértem a lényegre. - Apámmal mi van?

- ******* - halk bő szókinccsel rendelkező káromkodás. Köszönjük Dean, jó példát mutathatsz Lenahnak! - Nate elpletykálta, mi?

- Lehet úgyis fogalmazni, viszont én meg megbántottam.. Kvittek vagyunk.

- Oh..- Amúgy apád ott ragadt, jó hír viszont, hogy csak éheztetik. ami egy olyan idős lénynek nem árt meg, kínozni nem tudják, túl erős.

- Repesek az örömtől annyira jó hír - motyogtam fogaim között.

- A humorodat mindig is bírtam. Viszont nekem holnapra nem ártana hazaérnem, szia - meg sem várva a válaszomat nemes egyszerűséggel letette. Még mindig Jonathan miatt, dühösen vágtam le szegény eléggé elhasznált telefonomat az ágyra, fogtam össze pár ruhát és a törülközőmet és egyenesen, határozott léptekkel indultam a fürdőbe. A folyosón hatalmas szerencsétlenségemnek hála persze, hogy Felixxel kellett összefutnom.

- Nocsak, nocsak. Szépfiú is rájött mekkora egy kurva vagy és még menekítette a menthetőt? 

- Nem, szerintem a te köcsögséged miatt húzta fel a nyúlcipőt - válaszoltam gúnyos vigyorral, flegmán vállat vont, indult is el a szobája felé. Hiába rajzolódott meg fejemben az interneten manapság olyan mennyiségben terjedő babaféle 'success' meme, akaratlanul mégis arra gondoltam, hogy az utóbbi időben milyen kevés időt töltöttem a testvéreimmel. Felix utálhat, attól függetlenül a nővére maradok, ő pedig az öcsém, Ericcel pedig mindig is felhőtlen kapcsolatot ápoltam. Már éppen nyitottam volna be a fürdő ajtaján, (igen, mióta mindhárman aktívan dolgozunk és kifizettük a számlákat, visszakötötték a vizet) mikor valaki megszólított.

- Ellah, de régen láttalak már - azonnal rájöttem ki az. Csak és kizárólag a bátyám engedi meg magának ezt a becenevet, melyet az évek során volt időm megszokni.

- Hát neked nem a barátnőddel kellene lenned? - utaltam arra tényre, hogy ittléte alatt szépen felcsípett egy lányt, akikkel a látszat szerint elég jól meg is vannak.

- Áh, - legyintett - szünetet tartunk.

- Mi? Hogyhogy?

- Megyek egyetemre, tudod... Ő meg veled egyidős.

- És az mióta is lenne probléma? - értetlenkedtem.

- Mióta első éves leszek a Columbián és a sokkal jobb bigék között nem fogom a Reycalli barátnőmön emésztenem magam.

- Reménytelen eset vagy, ugye tudod? - nevettem fel.

- A legjobbtól tanultam - vágott ártatlan képet. - Dean megmutatta pár Columbiás ismerősét.

- Rögtön gondoltam - fintorogtam. - De miért pont attól a köcsögtől?

- Mert jó fej..- Na de húgi, mars fürdeni - mire katona módjára fejemhez emeltem kezemet, majd egy ügyes mozdulattal meghajoltam és benyitottam a fürdőbe. Az apró helyiségben hamar végeztem, nem is én lettem volna ha a borotva nem éri el a térdem alatti részt, így ott egy gyönyörű vágás helyezkedett el. Törülközőbe burkolózva mentem vissza szobámba, ahol siettében (már így is van 15 perc késésem) felkaptam egy fekete alapon lévő fehér ferde keresztes eléggé bő ujjatlant, egy szakadt sötét szürke rövidnadrágomat, végül pedig egy laza fűzős bakancsot. Megalapoztam az egészet egy füstös sminkkel, és pár szegecses bőrkarkötővel, végül pedig a halálfej medállal ellátott nyakláncommal. Felkaptam táskámat és nyugodtan, már úgyis késtem alapon lassan sétáltam lefele. Kelly fejét csóválva várt a nappaliban, mire egy laza vállrándítással le is rendeztem az ügyet. Reggeli gyanánt bemásztam a konyhába és előkerítettem egy zöld almát, azt harapdálva indultam ki. Teljes mértékben igazam volt, kint meg lehetett volna főni. Utamat fülhallgatóimmal és egy Metallica számmal ütemeztem, lassan gyalogoltam be a kávézóba. Mikor benyitottam sóhajtottam egyet, felkészültem a Naomie féle "késtél" kioktatásban. Hatalmas vigyorral konstatáltam, hogy mindenki sürgött forgott, észrevehetetlenül próbáltam volna besuhanni. Természetesen sikertelenül... Félúton viszont egy éles hang süvített át füleimen keresztül.

- Lucinda! Fél órás késéssel esel be! - kár, hogy csak Lucie, de már tőle kezdem megszokni - Tegnap már volt erről szó! És a cigiszünetről is! Más részről pedig mi ez a póló?! Már a rádiós tanácsodat is elhárítottam! Nem tolerálom a sátánista megjelenéseket!

- Jó, jó. Nyugi már. Komolyan van a felkiáltómondatok mellett más a is a szókincsedben? - válaszoltam vállat vonva.

- Ne feleselj! Menj dolgozni! - jelentette ki összefont karokkal Naomie.

- Mi az, hogy feleselek? Lesátániztál!

- Nem. Határozottan ellenzem az ilyen ruhák viseletét, ezt te is tudod. Provokatív jellegű, amit messze elkerülök és nem tűrök el a felügyelem alatt lévő kávézóban ilyen ruhadarabokat, köszönöm.

- Viszont mint jövendőbeli tulaj, nekem jogomban áll kijelenteni, hogy Lucienak elnézzük ezt a fajta öltözködést, köszöntem - szólalt meg egy hang, mire teljesen ledöbbentem. A reggeli veszekedésünk után korántsem hittem, hogy egyáltalán képes lenne elviselni a puszta látványomat. Hát Jonathan, okozhatsz még meglepetéseket! Naomie zavartan lesütötte szemeit (na tőle ez is szokatlan.. ajajj, csaknem?), egy "oké"val le is reagálta a helyzetet és folytatta a rendelésfelvételt.

- Köszönöm... - fordultam a fiú felé.

- Figyelj.. - túrt bele hátulról szőke fürtjeibe, és kezdett volna bele mondatába, de közbevágtam.

- Nem tudtam, sajnálom, te is sajnálod - próbáltam pontot tenni az i-re és határozottan néztem fel a szemeibe.

- Igen, ezt akartam mondani. Szent a béke? - mosolygott rám.

- Az - húztam én is vigyorra számat, mikor egy erős lökést éreztem és egyenesen Jonathan karjaiban találtam magam. Felhúzott szemöldökökkel fordultam meg, hogy mégis ki volt az a szerencsétlen aki ilyen veszélyes pályára mert lépni. Diszkréten utaltam most arra, hogy engem bizony holmi senki fia ne merjen ám meglökni. Nagy vagy Lucie, nagy vagy! (igen, ez most picit se volt szánalmas) Lehangolva konstatáltam, hogy előttem csak Adam vigyorog kajánul, majd önelégült arccal hozzá is tette. 

- Cica, Joe, mostantól férj és feleséggé avatlak benneteket. Ámen! - Oh, hogy nem meséltem? Aki nem is olyan régen előhuzakodott nekem a "szia cica van gazdád?" dumával nem más mint a Dean-Jonathan páros harmadik kiegészítő tagja, az örök "mókamester", Adam.

- Valódi poénbomba vagy - mosolyogtam rá.

- Ebben sosem kételkedtem, Cica - pillantottam ijedten az órámra és sürgősen előhalásztam táskámból a borzasztóan ronda kendőt, felraktam és be is álltam dolgozni. Két rendelés közben persze nem tudták a fiúk megállni, hogy ne szekáljanak, és persze kedves vendégek mindig is akadtak, így a mai nap sem telhetett el botrány nélkül.

[...] Hazafelé éppen Vicky SMS-ét olvastam melyben taglalta, hogy a délután folyamán sürgősen átjön, mivel összebalhézott az apjával és nincs hol aludnia. Válaszoltam is, hogy hozzon filmet, így legalább filmezéssel el tudjuk ütni az időt, majd elindultam a temető felé. Már egy ideje rábukkantam Leila Aylworth sírjára, így napok óta rendszeres látogatója vagyok a helynek. Időközben elmerengtem az ittlétemen, egyáltalán a tudaton, hogy mi vagyok, vagy mik (/kik) vesznek körül. Sosem hittem volna, hogy egy telepatában lelek egyik legjobb barátnőmre, hogy egy démon "család" lesz a szembe szomszédom vagy, hogy jobban megbízom egy általam alig ismert szürke angyalban mint a saját testvéreimben. Ilyen gondolatokkal ültem és bámultam természetfeletti nővérem sírját, mikor telefonon elkezdett rezegni zsebembe, és onnan kivéve tisztán láthatóan Vicky neve villogott a kijelzőn. 

Lehet nyomasztó a változás, mindenkit érinthet máshogy. Talán tényleg gyökeres fordulatot vett a napi rutinom, lassan nem Tansy és Tom körül forog minden, ami engem illett, de egy dolog akkor is biztos. Kapálózhatok akárhogy, próbálhatok meg védekezni akkor se tehetek ellene semmit. Muszáj megváltoznom és ha ez azt jelenti, hogy más embernek kell lennem, hát legyen. Mert legbelül mindig is ez voltam, és sajnos ez is leszek:

Lucie Aylworth.