|
Dióhéjban
Archívum Kredit Kód innen, de az átformázása teljes mértékben saját munka.
| 1. évad 6. rész - "Lehulló lepel" 
Egy sötét ködös erdőben voltam, egyedül, fekete hosszú, dús szárnyak hátamon. Teljesen ledöbbentem. Magányosan meneteltem a végtelennek tűnő faáradban, mikor hirtelen egy árny suhant el mellettem. Egy varjú csapat tűnt fel, majd egy magas hosszú fekete hajú nő. Rémesen hasonlított rám, épp, csakhogy gyönyörű volt. Kezeit széttárva állt előttem, fejét picit oldalra döntve, vágyakozó mosollyal arcán. Kezeit két oldalra széttárva, a varjúk azonnal rárepültek. Hosszú, fekete fűzős szoros Reneszánszkorba illő ruhát hordott, rengeteg ékszerrel. Bizonytalanul pillantgattam rá, majd megszólalt.
- Lucie, én vagyok az. - Nem tudtam reagálni mondandójára, fogalmam sem volt ki ő. Egy utolsó vágyakozó pillantást vetett rám, egy árva könnycsepp gördült le arcán, lassan a varjúk elkezdtek eltűnni és ő is távolodni készült. Mikor messze, de még látótávolságon belül volt nem tudom miért, vagy hogyan de utánakiáltottam.
- Anya! - jött ki önkéntelenül is a torkomon. Megéreztem, hogy ő az, szinte biztos voltam benne.
- Jake, baszd meg azonnal tűnj el, hogy a francba képzeled te perverz állat?! - Nem tudom miért voltam ennyire idegileg felbaszott, egyszerűen eluralkodott rajtam a düh, ellenben a még mindig széken ücsörgő fiú arcán riadtságot fedeztem fel. Nem éreztem lelkiismeret furdalást, szemeim még mindig szikráztak az idegességtől. Jake félő arckifejezéssel nemes egyszerűséggel távozott. Addig én lassan feltápászkodtam, de ismeretlen okoknál kifolyólag hátam iszonyatosan sajgott, így picit megdőlve közlekedtem, vagyis mértem fel a szobát, mely eszméletlen gyönyörűnek bizonyult. Fehér falak, nagy ablakok és fekete-fehér ágynemű teljesen passzoltak amúgy is totál hangulatos vaságyhoz és a hatalmas csillárhoz. A padlón hamar felfedeztem pólómat, de amikor érte nyúltam volna, a ruhadarab két részre foszlott. Kidülledt szemekkel néztem az elszakadt pólómat és léptekre lettem figyelmes és hamar az ajtóhoz kaptam a fejemet ahol Jonathan, mögötte Jake-el, Daphneval és Vickyvel jött be.
- Mi a fasz? - mutattam feléjük kedvenc pólóm, kettészakadva összeráncolt szemöldökökkel. Jonathan, fő perverz létén persze csak füttyögessél tudta díjazni azt a tényt, hogy én bizony melltartóban és egy szál rövid gatyában ácsorgok elég ingerülten. Daphne lassú, bizonytalan léptekkel indult meg felém, az ajtóban maradt társaság pedig pókerarccal várta a fejleményeket. Jó egy picit ideges vagyok, de nem egy pszichopata sorozatgyilkossal állnak szemben. A magas barna hajú lány félénken vállamra helyezte kezét, majd halkan, de tökéletesen érhetően formálta a szavakat.
- Lucie, ehhez le kell ülnöd - jelentette ki, óvatosan az ágyhoz dirigált, mintha vallatni készülnének. Pókerarccal figyelt mindenki, mikor Vicky átnyújtott nekem egy sablonos, egyszerű fekete pólót halványan elmosolyodtam, de én is beálltam rezzenéstelen arckifejezésre miközben Jonathan, sejtelmes mosollyal megkoronázva, összecsapta kezeit majd belekezdett.
- Lucie, ez a tény nagyon durván fog fogadni, tudjuk, hogy mélységesen furdal a kíváncsiság ittléted óta. De be kell vallanunk a tömör igazságot - tartott egy rövid hatásszünetet és ugyanazzal a kérkedő mosollyal folytatta. - Be kell vallanom az igazságot - sóhajtott mélyet, ekkor már engem is erősen furdalt a kíváncsiság. - A télapó nem létezik. - jelentette ki. A többiek riadtan néztek rám, (még mindig nem vagyok sorozatgyilkos) megvetően pedig Jonathanre. Pislogtam egy párat, majd szinte akaratlanul is kitört belőlem a röhögés. - Na, de tényleg, itt az ideje, hogy elmondjuk. - kezdett bele határozottan mondandójába Daphne. - A Jézuska se létezik? - vágtam bele, de mire mosolyra sem méltattak, ártatlanul felemeltem kezeimet. - Kérlek hallgasd végig, köszönöm. A neved Lucie Aylworth, édesanyád orosz, pár éve meghalt, édesapád még mindig él és... - itt vett egy mély lélegzetet -, van egy nővéred, aki szintén elhunyt nemrég. - Mindenki fürkészően várta a reakciómat, de ellentétben amit kívül mutattam, rezzenéstelen arccal forrtak belül a gondolataim.
- Hiszel a mágiában? - vette át a szót Jonathan.
- Ti most szívattok? - pillantottam körbe, de mindenki csak biztatóan pislogott.
- Nem áll szándékunkban. Figyelj ötvenszer elő lehetne adni, száz másféle magyarázási lehetőség van, de nincs értelme. Természetfelettiek igenis léteznek.
- Mint például? - vágtam közbe.
- Vérfarkasok, démonok, vámpírok, boszorkányok, telepaták... - kezdett bele a sorolásba, de beleszóltam.
- Nehogy be próbáljátok nekem adni, hogy Edward Cullen és társasága létezik, mert előre szólok rossz helyen poénkodtok.
- Nem, nem létezik. A vámpírok nomád életet élő barbár barlangban élő lények, akik csak éjjel mozdulnak ki és akkor is csak táplálkozni. - Teljesen ledöbbentem, számítottam valami nem átlagos magyarázatra, de sosem ilyenre. Természetfelettiek? Ez most ugye poén?!
- Kétféle mágia létezik. A sötét és a fehér. Mivel egy időben sötétség uralta az egész földet, réges-régen alapult egy mérhetetlenül erős csapat, kiknek céljuk a béke visszahozása volt. Magukat csak a Rendnek nevezték, afféle mágikus kommandó, kiknek céljuk a sötét varázslat teljes megszüntetése. Legfőbb áldozatuk a sötét angyalok. Ritka nehéz elkapni egyet, hihetetlen erősek. Előszeretettel irtják még a démonokat is. Mindkét lénynek három változata van: az angyalok halhatatlanok első szárny kinövésük óta, szóval teljesen a kezükben áll a döntés hány éves korukban; lehetnek fehérek, a legtisztábbak, néha már dilisnek lehet nézni; szürkék, nem különösen veszélyesek, gyengék, de attól eltekintve remekül repülnek; és végül a sötétek, a legerősebbek, ám csak három sötét család létezik: az afrikai Smithek, akik pár évszázada kihaltak, az orosz Bogdanskii, akinek utolsó leszármazottja az anyukád volt és az amerikai Aylworth két élő leszármazottal, veled és apukáddal. A démonok az érzelmeket helyezik a középpontba, képesek megállapítani mások erős érzelmeit, táplálkozásilag pedig a halandó lelkét célozzák meg: a Teremtő, más néven két teljes démon ivadéka a legerősebb mind közül, halhatatlan; a Teremtett, egy teljes démon által "teremtett" lény, ahogy a neve is jelzi, halandó volt, szintén halhatatlan; végül pedig vannak a Férgek, bogárszerű csúszómászók, amik a halandó testekbe képesek belemenni, eluralkodnak a személy erős, elfojtott érzelmeim, felszínre hozván azokat, megszállják és egészen gyilkolásig, őrületig a testben tartózkodnak, szintén halhatatlanok. - hadarta el Daphne. Teljesen ledöbbentem, majd míg feleszméltem a hallottakon nemes egyszerűséggel felröhögtem, majd megkérdeztem.
- Ergo most arról akartok meggyőzni, hogy a világ legerősebb és a Rend által legkeresettebb sötét angyala vagyok, aki ha kinöveszti szárnyait halhatatlan lesz? Ja és azonkívül, hogy egy katica bármikor kontrollálni képes egy embert és, hogy nekem szárnyaim lehetnek, no para?! - kérdeztem, de sajnos kezdtem belátni, hogy nem tehetek ellene semmit. A hátamon lévő mardosó fájdalom, az álmom mind közbejátszottak Daphne mondandója hitelességében. - Nem katica. Csúszómászó, százlábú meg ilyesmik. Amúgy azonkívül igen, sötét angyal vagy. - Na és a fekete kabátos lény? - Ez a másik... - kezdett bele Daphne. - Egy sötét lénynek lehet gyereke, de az anya nem hordhatja ki teljesen a babát. 5 hónapnál varázslat segítségével át kell helyezni egy halandó testbe, ahol aztán kifejlődhet és emberi testet kaphat. Ha mégis kihordja, a lény nem kap emberi testet, mutáns lesz, ereje teljesen eluralkodik rajta és egy fekete palástot kell hordania, a nap ellen, mely el tudja égetni. Minden mutáns csak 5 évet képes élni. A Rend az összes mutánst begyűjti és az úgymond "szolgáik" lesznek, ők próbálják elkapni minden listán, igen, van egy listájuk, lévő üldözött lényt. Eddig mindegyik engedelmeskedett nekik, kivéve a nővéred, Leila, ki még mutánsként is túl erősnek bizonyult behódolni. A szüleid még időben rájöttek a halandó technikára, ugyanis belőled is mutáns lett volna. - Nem akartam hinni a füleimnek. Ilyen világ létezik azonkívül amit mindenki más ismer? Köpni, nyelni nem tudtam. Végre tudomást szereztem miért történt eddig minden, az álmok, a sok titok. El sem akartam hinni. Na de az anyám, a nővérem meghaltak... Vagyis egy élő hozzátartózom van, az apám. - Ki az apám? - vágtam közbe reményteljesen csillogó szemekkel. A többiek cseppet sem reagáltak lelkesedésemre, lesütött szemmel közölték a zord tényt. - Még te sem kellesz nekik annyira mint ő, pedig erősebb vagy. Túl veszélyes lehetne a közelében mutatkoznod. - Hát igen. Mit is remélhettem? Mikor adatik meg nekem egy normális szülői viszony?! Na?! Soha. - Mi van ha nem akarok halhatatlan lenni? - próbálkoztam meg egy újabb kérdéssel. Nem, valóban nem akartam az egészet, nem akarok évszázadokig élni a Rend elől bujkálni, egy apával és egy tucat baráttal, akik szintén így tesznek. - Az leszel. 18 vagy 19 éves korodban a szárnyaid, ha addig nem tették meg, elő fognak tűnni. A bökkenő csak az, hogy ha addig nem tanultad meg használni őket, örökre a hátadon maradnak, nem tudod ki- és benöveszteni őket - közölte Jonathan. - Aha, biztos. Tisztázzuk, akkor most ki mi? - tudakoltam fürkésző tekintettel teljesen gondolataimba mélyedve. Akarom én ezt? Az örök életet, az erőt és mindent ami ezzel jár?! - Vártuk már ezt a kérdést. Jómagam boszorkány vagyok, aki képes bánni egy elemmel. Az enyém a föld. Képes vagyok "kommunikálni" a természettel, növényekkel és mindennel ami ezzel jár - kezdte Daphne. - Ez nem inkább Vickynek való képesség? - húztam össze szemöldökeimet. - De, és ha tudnád mennyire irigylem érte - sóhajtott fel az érintett ökológia mániákus. - Telepata vagyok, nem halhatatlan, egyszerűen képes vagyok mások gondolataiban olvasni, ennyi. - Te beleolvastál a fejembe? - kerekedtek ki a szemeim. Ezt nem hiszem el! Ezért éreztem úgy mintha mindent tudna rólam, ezért tudta a megoldást problémáimra?! - Csak pár gondolatfoszlányt. Túl erős vagy, akárhogy erőlködhetek, csak magamnak ártok - húzta el a száját. - Amúgy te soha nem sejtetted, hogy több vagy egy szimpla embernél, hogy erősebb vagy, lobbanékonyabb bizonyos helyzetekben? Gondolom verekedtél már párszor, akkor sem? - Őszintén? Soha. Ha megfordult volna a fejemben, hamar elhessegetem, tudván, hogy velem ezek úgysem történnének meg. - Szürke angyal vagyok - jelentette be ünnepélyesen Jonathan, mire biccentettem egyet - Igen, ezért bízol meg ennyire bennem. A tudatalattid tudja, hogy egy bizonyos helyen egyek vagyunk... Na de persze nem úgy - tette hozzá sármos mosollyal, tökéletesen megválaszolva a fejemben megfogalmazott kérdést. Jakere pillantva, aki egyszerűen kinyújtotta kezét és ujjával az asztalon lévő üres vázára mutatott, mely lebegni kezdett. Ha eddig kételkedtem ebben a sok hülyeségben, most tényleg el kellett hinnem. - Várj, kitalálom. Boszorkány, eleme pedig a levegő - néztem rá csodálkozó arckifejezésre, mire zavartan bólintott egyet és óvatosan visszarepítette a vázát eredeti helyére. Már csak egy személy kilétében nem voltam biztos. Óvatosan tettem fel a következő kérdést, körülpasztázva minden jelenlévőt. Mégis mi a fenétől tartok?! - Na és Dean? - Démon - morogta idegesen, falfehéren a fogai közül Jake. - Ahogy Lenah is. - Lenah? Egy 12 éves kislány? Hát azt hogy?! - Teremtő, Teremtett viszony. Izé..., Dean az apja - magyarázta meg Vicky. Oh, csaknem érezte meg mire gondolok? - Waouh - nyögtem ki, majd egy újabb személy fordult meg a fejemben. - És Katie? - láttam Jake arcán, hogy egyre dühösebb lett. Kezdem megérteni miért is utálja annyira. - Rajta élősködnek, a saját unokatestvéremen... Mintha a szüleim nem lettek volna elegek. - közölte szárazon a dühöngő fiú, ökölbe zárt kezekkel szorosan maga mellett tartva. - Jake, kérlek - szólt rá Daphne, mire a srác megforgatta szemeit. - De ha halhatatlan... Uram istenem ti hány évesek vagytok? - dülledtek ki szemeim. - A héten 254 - vágta rá Jonathan. - 589 - csatlakozott Daphne is. - 145 - nyögte ki Jake. - 17.-. - közölte Vicky enyhe csalódottsággal, majd hozzátette. - Dean pedig 588, és Lenah 320 azt hiszem. - Na és a sebhelyem? - kérdeztem a számon lévő hegre utalva. - Nem fog elmúlni. De egy mutáns ilyenféle támadása egy átlag embert, sőt még természetfelettit megölt volna. Túl erős vagy, ezért beijedt és meghátrált - hadarta el Vicky. Itt perce mindenki haláli csöndbe burkolózott, engem fürkészve, ki éppen az előbbieket próbálta feldolgozni. - 15 perc múlva dolgoznod kéne - törte meg végül a csendet Jonathan, miközben órájára pillantott és jelezve, hogy bizony van munkám is.
Fél órával később
Vissza a normális életbe. Persze csak azután a tény után, hogy bizony mikor tükörbe néztem hátamon a sajgó helyeken, lapockáimnál két orbitálisan nagy fekete folt helyezkedett el. Szuper, mondhatom leendő szárnyaim sose voltak jobb állapotban. Fekete-szürke felsővel, bőr miniszoknyával, két gyönyörűséges Doc Marten's-el lábamon, dühöngő képpel a rám tukmált munka miatt, fájó háttal szálltam le Jonathan motorjáról, ugyanis mostantól mindenhova magammal kell ráncigálnom legalább egy barátomat, hogy nehogy mutáns csorda támadjon rám. No para, hogy mellesleg bármikor felrobbanhatok, sőt szárnyaim is előbukkanhatnak. De jó nekem! Beérve a kávézóba, haverom nagybátyja telt arcán lévő hatalmas mosoly fogadott
- Hát a kisasszony is megérkezett! - csapta össze kezeit, majd intett egy vörös hajú lánynak, aki óvatosan közeledni kezdett, majd eget rengető hosszúságú vicsorral az arcán, fogpaszta reklámba illő fogsorral nyújtotta ki nekem kezét. - Szia, Naomie Fox vagyok, te bizonyára Lucie lehetsz, nemrég beszéltem a nagymamáddal, már régóta vár téged. Szóval mostantól itt fogsz dolgozni, mivel hárman vagyunk, eddig csak én voltam meg Katie - őszintén szólva ez az infó senkit sem érdekelt, de mindegy -, felosztjuk a 15 asztalt. 5 asztal jut mindenkinek. Nos, hát üdv közöttünk. Munkaidő minden nap 9-től, 1-ig, mivel fel vannak osztva a szakok, iskolaidőben persze változik, a tanítások végétől egészen 6ig - ekkor eszméltem fel, hogy Katiet mondott. Áh, szóval a Deanféle életunt, nem mondható barátnőnek, csaj is itt dolgozik. Na jó, engem egyáltalán mióta érdekel minden Deannel kapcsolatos dolog? Aláírtam valami papírokat, Miss Mindenttudok szerint létfontosságú szerepet játszik a dolgoztatásomban, Kelly az övéit persze előzetesen aláírta. Jellemző... Naomie még magyarázott pár alapfontosságú dolgot, naná, hogy nem figyeltem, majd a kezembe nyomott egy a nyakában lévő orbitálisan ronda kendőhöz hasonlót, melyen a kávézó logója díszelgett. Mivel a hátam eszméletlenül sajgott, minél hamarabb le akartam ülni, így a kezembe lévő rongyot a mellettem ácsorgó Jonathannek passzoltam át, aki egy kedvesnek mondható fejcsóválással fogta azt, és nemes egyszerűséggel csuklómra kötötte, a hozzávaló nevemmel ellátott kitűzőt pedig óvatosan pólómra helyezte.. Milyen szép pillanat lett volna egy romantikus filmben, de sajnos nem velem, egy idegesítő némberrel előttem, mellette a monoton arccal rendelkező Katievel, a fájó hátammal és a tudattal, hogy minden kibaszott ember lehet bármilyen természetfeletti hülye, és ha még ez se lenne elég, én is egy vagyok közülük. Frankó szitu. Ja és mellesleg több századot élhetek, megkoronázva a ténnyel, hogy mindezekről röpke fél órája szereztem tudomást. Miután lerendeztem zavaros gondolatmenetemet, és persze megtudtam melyek az én asztalaim, végre fellégezve ülhettem le. Aha, gondoltam én! Hát persze, a vendégek csak úgy özönlöttek hirtelen az asztalaimhoz, egy perc nyugtom sem maradt. Bár flegma fejjel, bicegve a hátfájástól, és fülesekkel felturbózva az I hate myself for loving you-t dúdolva nem kaphatok év pincérnője díjat. Éppen a heti ajánlathoz (pár óra alatt milyen szakszavakat tanulok már meg, lucky me) való ajándék muffinokat osztogattam mikor egy éles hang szólt utánam egyik asztaltól. - Hé, cica. Mondd mi a neved - szavait tökéletesen hallottam, Naomie tárgyilagos kioktatása után, melyben pontosan megfogalmazta a félfüllel való zene hallgatás alapszabályát. Kaján vigyorral várta a reakciómat, de szándékoztam lereagálni egy nemes szemöldök felhúzással és sarkon fordulással, de ezek megvalósítása után sem tántorodott el. - Na mi van beijedtél? - rázta meg - csakis és kizárólag szerinte - szexi vörös haját. - Igen, pontosan eltaláltad. Szokásom beijedni az összes köcsögtől, akik leszólítanak - húztam mosolyra a számat. - De ha egyszer ennek a köcsögnek tetszel? - nézett rám ártatlanul. - Akkor így járt - vontam meg a vállam flegmán, majd fordultam egyet a tengelyem körül és folytattam az unott képpel való muffinok osztogatását. - Ezzel még nincs vége, Lucie. - kiabálta utánam, mire megtorpantam és pár másodperc hezitálás után, hogy válaszoljak e, mégsem tettem semmit amit később megbántam volna. Ahj, egyesek milyen ügyesen olvassák le a nevemet a névkártyáról. [...] ...és ezennel vége az első munkanapomnak. Leszámítva azt, hogy lecicáztak és kínos beszélgetést végeztem Felixxel (inkább nem is részletezném) talán még élveztem is. Igen, ezt mondaná a normális énem... A természetfeletti teljesen mást mondana: A légkör zavart, a szárnyaim belül sajogtak, a halhatatlanság gondolata üldözött, Felixnek sikerült felbasznia, végül pedig attól paráztam újra a Taylor eset ismétlődik meg. Szóval... Lucie mostantól két éned van? Csodás! Hazafelé egyedül ballagtam (Jonathannak persze halaszthatatlan elintéznivalója akadt, ennyit a "mindig kísérje valaki Luciet" szabályról) mikor az egyik kedvenc Rolling Stones számomat (Doom and gloom) hangos dudálás szakította félbe. Kérdőn pillantottam a hang irányába, egy fekete Lamborghini bukkant fel. Kimeredett szemekkel néztem ahogy megáll mellettem s sötétített, (naná) ablakot lehúzva az anyós ülés mellől Dean fejét véltem felfedezni. - Valamim van a számodra, gyere be - közölte tárgyilagosan, ujjait a kormányom dobogtatva várakozó fejjel türelmetlenkedett. - Oda? - Nem baszd meg, gyalogolj mellette - nézett rám lesemmisítően, szemei csak úgy égtek a dühtől. - Ahogy akarod - vontam meg a vállam és erőteljesen rácsaptam az ajtót, majd folytattam utam. Deanre persze nem jellemző a türelmesség vagy éppen a nyugodtság, feltehetően gázra taposott és hihetetlen lendülettel indult el a Lamborghini. Egy ideig földbe gyökerezett lábakkal bámultan utána, mikor a kellemes nyári szellő váratlan ajándékot dobott fel. Kidülledt szemekkel tekintettem fel, ahol éppen a tegnap látott és eszembe vésett fekete rózsa repül felém. Köpni nyelni nem tudtam, egyszerűen utánanyúltam. Amint ujjaim hozzáértek bizsergő érzés hatolt át egész testemen. A virág közben landolt, tenyeremben tartottam és kiélveztem a tüzet, ami nem düht keltett, mint a Taylor esetnél, hanem nyugalmat. Kisimult arccal tartottam a becses növényt tenyeremben, miközben az utcán járkáló emberek bizonyára őrültnek nézték azt a lányt aki behunyt szemekkel, fülig érő vigyorral szorongat valamit, olyan kéztartással mintha kéregetni. Mikor a felemelő, mennyországhoz fogható dolog csillapodni kezdett mámor teli arccal nyitottam ki, majd tekintettem egyenesen a tenyeremre vetődött. A virágon a csücskénél fogva aprócska láng jelent meg, persze bőrömet nem érintette meg, mely szépen lassan kezdett el terjedni az egészen, egy másodpercre pedig már el is tűnt. Gyönyörű látvány volt, na de az érzés... Mintha egy ismeretlen erő járna ott, minden egyes porcikámat gyönyör környékezte, frenetikus volt. Hiába, hozzá kell még szoknom az egészhez. Mentem pár lépést, visszagondolva az élményre, aztán zsebemben lévő pittyegő telefonomra azonnal megtántorodtam. Kiéhezett szemekkel kaptam elő a készüléket, remélvén, hogy Tansy írt milyen a helyzet Brooklynban, de nem. Helyette egy "Na, és milyen az angyal orgazmus? D." fogadott. Dean SMS-e azért eléggé meglepett, de halvány mosolyra húztam a számat, és válasz nélkül csúsztattam vissza a zsebembe és fülhallgatóimat bedugva egy laza Ugly in the morning-al folytattam a lépkedést. ...Azért reménykedjünk ilyen pluszokkal talán mégsem lesz nehéz az angyalosdi. ← Newer Post
Older Post →
|