- Taylor... - Suttogtam. - Nem reagált különösebben, csak előszedte csábos mosolyát, mely régebben különöse zavarba hozott, de most, most valahogy teljesen más érzelmeket húzott ki belőlem, dühöt. Azt, hogy eljött a legrosszabb döntése volt ilyen helyzetben. Előbbi ledöbbenésemnek se híre se hamva, szikrázó szemekkel közeledtem felé és hatalmas erőt vettem magamon. Olyat tettem amit rég megérdemelt volna, de sosem tudtam rávenni magam. Felpofoztam. Önelégült vigyora a csattanásra hamar változott át döbbent arckifejezésre, mire én nem tudtam megállni egy szép diadalittas mosolyt. Ekkor eszméltem fel, ekkor jöttem rá, hogy ami volt, elmúlt, Taylorhoz soha többet semmi közöm, nem szeretem.

- És most menj el - néztem rá flegmán, majd fordultam volna is meg, ha nem kapja el karomat és húz vissza magához. Szürkés kék szemeit egyenesen az enyéimbe mélyesztette, majd mintha hipnotizálni akarna újra önelégült vigyorra váltott. Erősen szorította karomat, mikor belül valami perzselő érzés csapott meg. Mintha tűz gyűlt volna bennem, eluralkodott rajtam valami, amit nem ismertem. Hihetetlen erővel rántottam ki magam szorítása alól, csak átadtam magam az erős, fájdalmas dühnek ami teljesen uralta testemet. Számon lévő seb csak úgy perzselt, kezeimet pedig erősen szorítottam füleimhez, mivel azok pokoli fájdalommal keserítették a már amúgy is fura helyzetet. Már-már az ájulás szélén voltam, testem csak úgy forrt mikor éles szakadás hangok csaptak meg, a 69-es Mustangnak szabályszerűen estek le ablakai szilánkjai, de mind semmi volt ahhoz képest ami bennem zajlott le. Düh, vegyes érzelmek próbáltak feltörni, legszívesebben ordítottam volna fájdalmamban, füleimhez mintha lánc kötött volna, nem bírtam elengedni őket. Taylor riadt képe elmosódni készült, mikor két gyengéd kéz fogta meg vállaimat, és annak köszönhetően magam is kezdtem lecsillapodni. Bágyadtan tekintettem a külvilágra és a mögöttem engem fogó Deanre hálás pillantásokat vetettem. A még mindig vállaimat szorító fiú lenézően fordult a jövevényhez.

- Robinson, mindig tökéletes időzítéssel. - Sokáig tartott ráeszmélni, hogy bizony bemutatás nélkül is tökéletesen tudta Taylor vezetéknevét. Ezek ketten mégis honnan a francból ismerik egymást? Kis idővel rá pedig lassan emelte le kezeit vállairól.

- Dark, a nap megmentője. Köszönjük hős szerelmesi tevékenységeidet, de az ilyesfajta erőt inkább kihasználnám, nem lecsillapítanám. - Csak döbbentem kapkodtam fejemet kettejük között. Erőt? Kihasználni? Lecsillapítani? Mi a fasz?

- Tegyél úgy, de ahogy az meg van beszélve, Reycalltól messze boldogítsd a népet. - Megbeszélve? OMFG. Miről maradtam én le? És milyen erő? Már kezdtem várni, hogy ezek ketten verekedni kezdjenek, mikor Dean gúnyos vigyorra húzta száját, Taylor egy "ezzel még nincs vége" arckifejezéssel szállt be az ablaktalan kocsijába és ablakok nélkül hajtott tovább, én pedig persze azonnal a mellettem ácsorgó srácra tekintettem.

- Mi a fasz folyik itt?

- Azért egy "Köszönöm, hogy megmentettél a felrobbanástól"-t elfogadtam volna, de így is le lehet reagálni - tette flegmán zsebre kezeit.

- Kösz - sziszegtem idegesen -, de végre elmondanád mi történt velem?

- Nem, de vagyok olyan kedves, hogy hazakísérlek.

- Kinyögnéd végre?! - emeltem fel a hangomat.

- Nem akarod te azt tudni.

- De, tulajdonképpen igen. - Gúnyos vigyorral újra szemeimbe nézett, majd az első napon jól megismert és általam élesen rögzített vöröses árnyalatú fény keresztezte pupilláját. 

- Dühös vagy - jelentette ki mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna ezt így hosszabb méregetés után közölni.

- Hát baszd meg nem vagyok dühös, áh nem, csak éppen majdnem felrobbantam! - förmedtem rá, de a fürkésző gúnyos vigyor csak nem akar eltűnni arcáról.

- És ezért érdemelnék köszönetet.

- Oh, köszönöm kedves Dean, hogy meg tetszett menteni a felrobbanástól, csupán az érintésével! Köszönöm, hogy halvány lila gőzöm se volt róla, hogy ismerte Taylort vagy egyáltalán tudta ki ő! Köszönöm, hogy napok óta itt vagyok és csak titkok vesznek körül! Köszönöm, hogy mindenki olyan rohadt kedves, hogy egy kibaszott magyarázatra sem képes! Köszönöm, hogy az állítólagos nagyanyám utál, mert drogos picsának hisz! Köszönöm, hogy van egy szintén állítólagos öcsém, aki egy kanál vízben megfojtana! Köszönöm, hogy van egy utolsó fénysugaram, mely az igazi szüleim kilétét tükrözi! Köszönöm, hogy ti mindent tudtok de egy büdös kibaszott szót nem akar nekem senki se mondani! Köszönöm, hogy az exbarátom többet tud rólam, mint saját magam! Őszintén köszönök mindent! El se kellett volna jönnöm, oh a franc egye meg! - Minden kijött belőlem, az előző napok stressze, a sok titok, a tudatlanság, a mardosó fájdalom, minden. Szinte már ordítoztam Deannel aki velem szemben vigyorról komor arcra váltott.

- Figyelj ezt nem tőlem kell megtudnod, nem most és nem itt. Nyugodj le, aztán mindent meg fogsz tudni - vakarta meg fél kezével tarkóját, miközben elég elgondolkozó arcot vágott. Ingerült arccal indult el Reycall felé, ugyanis a temető már jóval a városon kívül van. Akkor eszméltem fel, hogy borzasztóan kimerült vagyok, így elég kókadtan indultam meg utána. Alig tettem pár lépést, ajkaimon lévő hegbe újra belecsapott az éles perzselő fájdalom, lábaim pedig összerogytak. Az utolsó dolog amire emlékszem Dean feje volt, ahogy felkap, majd karjaiba velem folytatja az utat és az addigi helyemen lévő fekete rózsa. Nem tudom mikor nyílt, életemben nem láttam csak képeken, de élesen emlékszem, hogy mikor odaérkeztem az tutira nem volt ott. Ez volt az utolsó épp ész gondolatom, bágyadtan mint egy sebesült hunytam le szemeimet Dean karjaiban.